Azt hittem, hogy tudom, mi a horgászat.

Gyerkőcként kicsi-pici testvérkém (az egyedfejlődésben azóta elérte a két métert) egy ideig kijárogatott mindenféle vízhez, méghozzá horgászbottal, orsóval, izgő-mozgó lényekkel... Egyszer, anyám nagy örömére hozott is haza egy vödörnyi törpeharcsát...

Szüleim barátai között is voltak csendes őrültek, olykor hoztak ajándékot is. Egy alkalommal, - már koleszos voltam, 14 éves korom óta űztem az életformát -,  hétvégén hazatértem pihenés ürügyén. Éjfélig beszélgettünk, így csak hajnali négyre fejeztem be a könyvemet, ezért talán érthető, hogy reggel (írd és mondd: már fél kilenckor!) teljes vakságban tántorogtam ki a fürdőszobába. Azt kifacsart állapotomban is észleltem, hogy a fürdőkád foglalt, de extra gondolkodásra nem tellett agytekervényeimnek, annyira el voltak foglalva, hogy felálljon az "oprendszer". Rutinszerűen megállapítottam: szennyes ázik, mosás lesz. Majd az a fránya mosnivaló lefröcskölt egy irgalmatlan adag, naggyon-naggyon büdös, dermesztően hideg vízzel. Ettől legalább felébredtem...

Ma már tudom, hogy a kád egy akkora harcsával volt tele, hogy szegény  nemigen fért el benne. Ez, és ráadásul az ismeretlen-ébertelen lány-lény (azaz én) annyira megijesztette, hogy szabadulni próbált. Egyik következménye kísérletének, hogy átestem egy enyhe infarktuson, csataüvöltésemre pedig kis családom is megtapasztalta az érzést... Másodszor pedig azóta sem hiszem el, hogy a halnak nincsenek érzelmei: pedig sokan bizonygatják!

Ismerem a horgászőrületet, gondoltam, elvégre egykori szívem csücske is el-eljárt pecázni, és családjában nagy horgász híre volt.

Tudom mit jelent horgászni, jól tudom - magabiztosan hittem benne. Elvégre egykorim és jóbarátja (nekem is, azóta sógorom) is szívesen hódolt (a mai napig űzi) e tevékenységnek. Néha együtt is elmentünk egy jól sikerült bulit követő délelőtt átalvása után Márián (Balatonmáriafürdő), a kövezésre, a csatornára, ide-oda...  (A tapasztaltabbak most biztosan mosolyognak: ez peca?) Majd útjaink külön váltak, felejtés fátyla borította az élményeket.

A jóbarát és annak jóbarátja (azóta férjem) évekkel később megjelent - erősen illuminált állapotban - a kollégium (Szántó. Ismerősen hangzik?) büféjében az utcai oldalon. Távbemutatást eszközölt: "Ő Jancsi!" Vezetéknevemből adódott becenevem gyakran megtévesztő volt nememet illetően, persze látvány nélkül. A válasz: egy mozdulat - mellkastájban,  dombformázós, és egy megjegyzés: "Ahhoz képest..."

Gyanútlanul hagytam el a büfét, de fél év múlva az Orfűi-tó partján  csillogó szemekkel magyarázta: most beetettem, legkésőbb két óra múlva itt a hal. Megmosolyogtam igyekezetét. Körülbelül másfél óra elteltével valóban érkezett a zsákmány...
 

Így lettem horgászfeleség. Azóta megtanultam,  hogy tíz előtt ébreszteni horgászomat általában csak úgy lehet, hogy fél óráig cirógatom-ráncigálom: kelj fel! Persze, ha pecáról van szó: fél négykor telefoncsörgés nélkül, elsőre...

Hát, valahogy így kezdődött kálváriám, de nem is sejtettem, mi lesz még belőle?!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.